A személyesség varázsa

Veled is előfordult már, hogy egyszercsak valóságosan is találkoztál valakivel, akit előtte csak a virtuális világból ismertél? Személyesen is ugyanolyan benyomást tett rád, mint amilyennek elképzelted?

Az elméd úgy működik, hogy az ismereteid hézagait korábbi tapasztalatok alapján kipótolja. Az esetek döntő többségében ez jól beválik, de nagy meglepetések is érhetnek, mindkét irányban. Vannak, akik nem is kötnek szorosabb ismeretséget élő találkozás nélkül. Az biztos, hogy a személyes találkozás mindig az összes érzékszerveden keresztül lát el információval, és ehhez akár még a "hetedik érzéked" is hozzáveheted. Egyfajta hetedik érzékkel döntöd el, hogy elég biztonságos-e számodra egy másik személlyel való kapcsolat.

Te is valóságos találkozásra vágysz, e-mailek helyett?
valóságos madárcsicsergésre, telefoncsengés helyett?
és valóságos ölelésre szmájli-macik helyett?


Virginia Satir amerikai pszichoterapeuta szerint a túléléshez négy, a megmaradáshoz nyolc, a fejlődéshez tizenkét ölelésre van szükségünk naponta. Öleléskor a két személy csakrarendszere összhangba kerül egymással. Az ölelést, a személyesség legfőbb varázseszközét sosem késő megtanulni, erre is lesz lehetőséged Csakra Táborukban.


Ha Neked is túl sok olyan ismerősöd van, akivel még sosem találkoztál, akkor épp itt az ideje, hogy egy hetet valóságos emberekkel tölts. Nálunk garantáltan megkapod a fejlődéshez szükséges ölelésadagodat.
Te is meg tudnál tanítani valakit szívből ölelni?

- NETMESE -

A kétszázadik ölelés Apám teljesen besárgulva feküdt az intenzív osztály műszerei közt, mindenéből csövek lógtak. A tagbaszakadt ember majdnem tizenöt kilót fogyott. Hasnyálmirigy-daganatot állapítottak meg nála, az emésztőszervi rák egyik legrosszindulatúbb változatát. Az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek, de nem mondhattak mást, mint hogy legfeljebb három-hat hónapja van hátra. A hasnyálmirigy sem sugárkezelésnek, sem kemoterápiának nem vethető alá, így nem sok reményt fűztek az esethez. Néhány nap múlva, amikor az apám felült az ágyban, így szóltam hozzá:  -Apa mélyen megrázott, ami veled történt. Segített ráébrednem, milyen távolságtartóan viselkedtem eddig, és mennyire szeretlek.  Odahajoltam, hogy megöleljem, de a válla, és a karja mintha megmerevedett volna.  -Ugyan, apa, hadd öleljelek meg!  Egy pillanatra megrökönyödött. A családunkban nem volt szokás kifejezni a szeretetet. Kértem, hogy üljön fel egy kicsit jobban, hadd fonjam köré a karomat. Azután újra próbálkoztam. Ezúttal még merevebben tartotta magát. Kezdtem érezni, hogy ismét emelkedni kezd közöttünk a fal. Nem, ez nem kell, gondoltam. Ha ilyen ridegen akarsz meghalni, így akarsz elmenni, amilyen mindig is voltál, hát akkor csak tessék!  Éveken át arra használtam apám ellenállásának, keménységének minden megnyilvánulását, hogy őt hibáztassam kapcsolatunk ürességéért: persze, hiszen nem is törődik velem. Most azonban újra átgondoltam a dolgot, és ráeszméltem, hogy az öleléssel mindketten nyerünk. Kifejezésre akartam juttatni, mennyire fontos nekem, még akkor is, ha nehezen enged közel magához. Apám sohasem hazudtolta meg német származását; gyermekkorában a szülei biztosan megtanították, hogy első a kötelesség, és a férfivá váláshoz ki kell rekesztenie érzéseit. Megszabadultam sokáig dédelgetett szokásomtól, hogy őt okoljam a távolságtartásért, s csak azért is több szeretetet akartam adni neki.  -Na, gyere, apa, fogj át a karoddal!  Egészen közel húzódtam hozzá az ágy szélén.  -Most pedig szoríts meg! Így ni! Na még egyszer! Jó! Bizonyos értelemben megtanítottam az apámat ölelni, és ahogy megszorított, történt valami. Egy pillanatra végighullámzott rajtunk a "szeretlek" érzése. Üdvözlésünk éveken át hideg és kimért kézfogásra, meg egy "Szia, mi újság?" -ra korlátozódott. Most mindketten alig vártuk, hogy megismétlődjék ez a pillanatnyi bizalmas közelség. Mégis, mihelyt élvezni kezdtük volna a szeretetet, valami megfeszítette apám felső testét, ami félszeggé, idegenszerűvé tette ölelésünket. Hónapokba telt, míg apám merevsége felengedett, és képessé vált arra, hogy engedje a bensejét eltöltő érzelmeket rám sugározni.  Sokáig magamnak kellett kezdeményeznem az ölelést, ő nem tudta rászánni magát. Már nem hibáztattam, inkább támogattam, elvégre egy egész élet után változtatott a szokásain, s ez nem megy máról holnapra. Tudtam, végül sikerülni fog, mivel egyre több figyelmet és szeretetet adtunk egymásnak.  Körülbelül a kétszázadik ölelésnél egyszerre hangosan kimondta, emlékezetem szerint először,   -Szeretlek!